A ritmusokról és …

…az önmegismerésről

„Aki magával törődik, ajándék másoknak”

Nemrég jött szembe ez a mondat egy naptárról, és én ráeszméltem, hogy  ha korábban hallom, valószínűleg nem tudok mit kezdeni vele. Máshogy nőttem fel, másként szocializálódtam, más volt a családi hitrendszer és a magyar közgondolkodás is.

Hogy manapság már magam is úgy vélem, hogy a magamra szánt idő fontos, hogy akkor tudok másoknak is hasznos lenni, ha magamat igazán megismerem, ha tudatossá válok arra, ki is vagyok, milyen is vagyok… és nem csak úgy általában és elméletileg, hanem mindig az adott pillanatban…- nos ebben nekem az 5 Ritmus a tanítóm.

Az áramlás ritmusa arra tanít, hogy feltérképezzem a saját pillanatnyi állapotomat. Hogy tudatosítsam, hogy ma tudok-e, akarok-e lépni, vagy ellenkezőleg: tehetetlen vagyok, fáradtság vagy ellenállás van bennem… és ha ez az utóbbi a helyzet, akkor fura mód épp az tud továbbvinni, ha megélem ezt teljesen; ha belelélegzek, ha belenehezülök, hogy éppen  a súly, a testem súlya adjon lendületet…

A staccato arra tanít, hogy tudom mindezt tisztán kifejezni. Mozgásban tapasztaltam meg, hogy ha csupa szolgálatkészségből is, de „alámegyek” a másik embernek, az nem jó dinamikát hoz a kapcsolódásba. Neki sem jó és nekem sem jó. Mozdulatokkal tudtam először kijelölni a határaimat, táncban tudtam először –nagyon fizikai módon- kiállni magamért. Szívdobbanások műhelyeken találtam meg a testi utat a haragomhoz, amitől teljes mértékben el voltam vágva. És amit ott megtapasztaltam, az új jelentést adott a szónak, valami nagyon határozott, tiszta és földelt erő volt. Nyugalmat teremtő, nem romboló.

Az elengedés manapság divatos fogalmával sem tudtam sokáig mit kezdeni. Aztán egyszer megjött a felismerés, hogy olykor még csak nem is érzékeljük a beragadásainkat, amikor meg nagyon el akarunk engedni valamit, az többnyire erőlködés, és legfeljebb az hoz némi enyhülést, ha ettől teljesen elfáradunk, vagy ha sírni kezdünk. A káosztól kaptam eszközöket: egyik nap az segít, ha bele tudok pörögni egy kirobbanó, energikus táncba, máskor a gerincem finom kimozgatása hoz meglepő eredményt.

Amikor megtörténik a folyamatom a káoszban, olyankor a lírában valóban úgy érzem, szárnyakat kapok, minden könnyed. Amikor viszont  nem vagyok ott , ahol esetleg mások, a csoport vagy a zene, olyankor tudom, hogy használhatom az ismétlődő mozdulatokat eszközként.

 

Aztán a csend. A vágyott csend, ami persze szintén nem érkezik meg minden egyes alkalommal, de amikor igen, akkor a finomérzékelés egészen különös tájaira visz : azt hiszem, ilyenkor az éthertestet érzékelem, de nagyon testi módon, a testi érzékleteken keresztül.

Mert ott vagyunk ilyenkor, ahol a legkisebb mozdulat is finoman pulzáló elevenség, ahol az üresség és a teljesség összeér.

Mostanság viszonylag sokat repülök, sokszor hallom a biztonsági tájékoztatót, és egy ideje fontossá vált számomra a mondat, hogy ha oxigénre  lenne szükségünk a kabinnyomás megváltozása miatt, akkor először magunknak tegyük fel a maszkot.

Mert ez a jó megoldás az egyén és a vele utazók számára is.

És igen, bizton állíthatom: a környezetemnek, a családomnak, a barátaimnak is jó, ha én rendszeresen időt szakítok és figyelmet szentelek, igen, szentelek a talpam, a térdem, a csípőm, a gerincem…, a lélegzetem érzékelésének.

Kiss Zsuzsi

·

· · ·

· · ·                                          ·                                          · · ·

· · ·

·

 

Reklámok

Mit gondolsz erről?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s