“A tudás csak mende-monda, amíg el nem kezd élni a csontjainkban.” – Asaro törzs, Pápua Új-Guinea
Az igazi tanulás nem akkor történik, amikor elhatározzuk, hogy megtanulunk valamit, vagy amikor elvégzünk egy tanfolyamot. Ezek fontos lépések, de ekkor még csak felhelyezzük a belső polcunkra az ismeretet. Élővé akkor fog válni, amikor egy adott pillanatban a belső polcunkon készenlétbe helyezett ismeretből átélt tudás lesz. Amikor átitatja a bensőnket és kisugárzik belőlünk. Így volt ez velem, amikor egyszer egy váratlan pillanatban élővé vált bennem az áramlás ritmusának tanítása. Épp csoportot vezettem: egy hétköznap esti 5Ritmus óra egyik gyakorlatát instruáltam. Az áramlás ritmusával foglalkoztunk. Bennt áltam a terem közepén, az emberek mozgó, áramló forgatagában. Igyekeztem ráhangolódni arra, ami épp történik és megtalálni azokat a szavakat, amik tovább tudják segíteni a résztvevőket az áramlás még teljesebb megélésében.
És ekkor egyszercsak egyértelmű lett, hogy miket kell mondanom, és ahogy kimondtam őket rájöttem, hogy ezek egy tanárom szavai, sőt, még a hanghordozásom is olyan, ahogy ő mondta ezeket a szavakat nekem, valamikor évekkel ezelőtt.
Én az ő tanításán keresztül tanultam meg, mi az áramlás, és ezért, amikor én kerültem abba a helyzetbe, hogy továbbadjam ezt a tudást, akkor az ő hangján szólaltam meg, átvéve a szavakat, a hanglejtést, a mimikát, az egész helyzethez való hozzáállás teljes komplexitását. Mintha lett volna bennem egy teljes ember, aki eddig rejtőzködött, és a megfelelő pillanatban előugrott volna és átvette volna az irányítást. Anélkül, hogy tudtam volna mit is teszek, belehelyezkedtem abba a szerepbe, ami abban a pillanatban legjobban szolgálta azt, amire szükségem volt. Nem eljátszottam egy szerepet, hanem belülről fakadóan megjelent. Amúgy is a részem volt már, de abban a pillanatban tisztán kifejezésre tudott jutni. Mindannyiunkban vannak ilyen letisztult szerepek, melyek egy adott szituációban elő tudnak ugrani és megmentik a helyzetet, de legtöbbször észre sem vesszük őket. Talán csak utólagos elmesélésekből derül ki, hogy mások milyennek láttak egy adott pillanatban.
Szerepek gyűjteménye
Egyre kevésbé tekintek úgy magamra, mint egy önállóan megfogható egységre. Sokkal jobban megértem a jelenségeket, szituációkat, ha nem személyként fogom fel magam, hanem szerepek összességeként. Különböző helyezetekben különböző szerepeim kerülnek előtérbe, és az előtérbe kerülő szerep határozza meg a viselkedésemet. Úgy tűnhet elsőre, hogy ezzel tovább bonyolódik a helyzet, hiszen egy személy helyett sok-sok szerepre bontom a képet, de valójában egyszerűsödik, a szerepek ugyanis univerzálisak. Amikor résztvevőként vagyok jelen egy tanulási folyamatban és felveszem magamra a jódiák szerepét, akkor egy jól ismert és sokak által megtestesített szerep jelenik meg rajtam keresztül. Mivel ez alapvetően egy univerzális szerep, ezért mások példáin keresztül jól megérthető. Sokkal jobban, mint az én egyedi személyiségem összessége, mely alapvetően egy egyszeri és megismételhetetlen dolog. Amikor itt a szerep szót használom, akkor nem a színházi szerepre gondolok. Egy színész képes felölteni egy szerepet az előadás idejére, majd a meghajlás után megint önmagává válik. Azok, a szerepek, amikről én beszélek, viszont mi magunk vagyunk. Nincs mögöttük egy igazi én. Amikor a jótanuló szerepben vagyok, akkor nem eljátszom a jótanulót, hanem teljesen autentikusan (önazonosan) jelen vagyok ebben a szerepben, vagyis teljes mértékben önmagam vagyok. Csupán arról van szó, hogy abban a helyzetben a személyiségem felvesz egy olyan mintázatot, melyet elnevezhetünk jótanuló szerepnek.
Ismerős és ismeretlen szerepek
Amikor egy helyzetbe kerülünk, akkor a legritkább esetben reagálunk eredeti módon, vagyis olyan módon, amit még más nem csinált előttük. Az esetek nagyrészében mintákat követünk, és a választási szabadságunkat kiéljük abban, hogy a minták közül válogatunk. És ez így is van rendjén, elképzelhetetlenül bonyolult lenne úgy élni, ha egyszercsak mindenki eredeti lenne és minden reakciója valami soha nem látott újítás lenne. Az emberi természetünk ezt egyszerűen nem teszi lehetővé. Annyira nem, hogy az eredeti, autentikus, újító viselkedés is nagyon gyorsan szereppé rögzül. A bohém, a művészlélek, a lázadó éppolyan szerepekké válnak, mint a stréber, vagy a bólogató jános. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy gépek lennénk. Nem vagyunk egyszerű programokat végrehajtó robotok. A szerepek között ugyanis van lehetőségünk választani. Általában egy-egy szerep az ismerős számunkra. Aki mindig a jódiák szerepét vette magára, annak az az ismerős, és egy új szituációban is valószínűleg abba fog öntudatlanul belecsúszni. De ha már benne vagyunk, akkor észrevehetjük, hogy belekereültünk, és tudatosan dönthetünk úgy, hogy kilépünk belőle és másik szerepet választunk. Én például azzal tudtam igazán megkeseríteni tanítóim életét, hogy teljesen öntudatlanul és váratlanul voltam képes váltani az engedelmes jódiák és az ok nélkül lázadó között. Ez a két szerep volt számomra ismerős, ezért amikor az egyikben kényelmetlenül éreztem magam, akkor átváltottam a másikba. Ma már jobban észreveszem magamon ezeket a szerepeket és észreveszem azt, is, amikor váltok, továbbá más szerepeket is fel tudok ölteni. Például a tanulási példánál maradva, mára már ismerőssé vált számomra a tanulótárs segítőjének szerepe is és a tanárt támogató szerep is (ami nem egyenlő a jódiák szereppel, sőt nem is hasonlít).
A szerepek finomhangolása
A szerepek közötti váltás mellett a másik nagy szabadságunk a szerep apró részleteinek megélésében van. Ezek a szerepek komplex visekedésminták, melyek nagyon sok apró részletben tudnak különbözni és néha egy-egy apró részlet megváltoztatása nagy különbségeket okozhat. Például az a bizonyos ok nélkül lázadozó diák lázadozhat csöndben is, aminek az lesz az eredménye, hogy nem tanul semmit, vagy lázadozhat hangosan, aminek eredményeképp senki más sem tud tanulni semmit, mert a lázadó feldúlja a tanulási keretet. De mielőtt elhamarkodottan értékítéletet alkotnánk a két változattal kapcsolatban, és előnyösebbnek gondolnánk a csöndes lázadást, érdemes belegondolni abba, hogy aki hangosan lázad, aki jelenetet rendez, az valószínűleg hamar túl is lendül ezen a helyzeten és ismét képessé válhat a tanulásra, míg a csendben duzzogó a végtelenségig benne maradhat ebben a szerepben és válhat örök butává és örök elégedetlenkedővé. Ráadásul arra is van esély, hogy olyan dolgot hoz napvilágra a hangosan lázadó a hangoskodásával, ami végső soron az egész csoportmunkát jobbá teszi. A lényeg, hogy egy adott szerepen belül is sok színárnyalat van, és sokat kísérletezhetünk azzal, hogy alakítgatjuk az ismert szerepeinket.
Tanuljunk szerepeket!
Szerepeink alakítása, változtatása a mindennapjaink része, és hosszú távon nagy mértékben változtathatják meg életünket. Amikor viszont egészen új szerepeket tanulunk, akkor ugrásszerű változásokra lehetünk képesek. Vannak szerepek, amiket nem könnyű kipróbálni, mert külső korlátozó körülmények merülnek fel. Egy csoport vezetőjének lenni is szerep, de egyszerre csak egyvalaki lehet ebben a szerepben. A szerepekkel való kísérletezésre ezért inkább olyan szerepeket érdemes választani, ahol nincs ilyen korlátozó tényező. A jódiák bármikor kipróbálhatja, hogy mi történik, ha egy hónapig eljátssza a lusta diák szerepét. Az individuálisan tanuló diák kipróbálhatja, hogy mi történik, ha egy hónapon keresztül minden lehető alkalommal segítséget nyújt diáktársainak. A tanulóit mindig kemény kézzel fegyelemben tartó tanár kipróbálhatja, hogy mi történik, ha egyik osztályában inkább a “kenyérre kenhető” tanárszerepet valósítja meg. Ezek eleinte szerepjátékok, de lehet, hogy a játék közben rájövünk, hogy nagyon is ismerős a szerep, csak eddig sose engedtük, hogy kibontakozzon bennünk. Vagy arra is rájöhetünk, hogy ugyan nem túl ismerős a szerep, de nagyon vonzó és szeretnénk még többet gyakorolni, hogy ismerőssé válhasson.
“Apja fia”, “anyja lánya”
Szerepeket tanulunk, amikor barátkozunk, mert öntudatlanul is ellessük a barátaink viselkedésmintáit. Szerepeket tanulunk, mikor példaképet választunk, legyen az popsztár, sportoló vagy szent. Szerepeket tanulunk akkor is, mikor filmeket nézünk, vagy regényt olvasunk. Sok helyről fel tudunk venni sok apró szerepmorzsát. Ezek a szerepek azonban sokkal összetettebbek annál, mint amit egy-egy filmben át lehet adni, vagy egy könyvben le lehet írni. A szerepeink igazi mélységét azok fogják meghatározni, akikkel sok időt töltünk, függetlenül attól, hogy kedveljük-e őket, vagy nem. A legfontosabb szereptanítóink a közvetlen rokonaink. Utánuk következnek a vezetőink, tanáraink, akik a kiemelt helyzetük miatt erősebben hatnak ránk, mint mások, és végül tanítónk mindenki más is, akivel összehoz a sors: padtársunk, szomszédunk, barátunk, testvérünk barátnője, saját partnerünk, stb. A szerepek nem csupán összetettek, de legnagyobbrészt szavakkal ki nem fejezhető tudást foglalnak magukba. Ezért sem lehet egyszerű gyorstalpaló tanfolyamon elsajátítani őket teljes mélységükben. Látnunk kell a szerepmodellt különböző helyzetekben ahhoz, hogy át tudjuk venni a szerep apró jellegzetességeit. Gyerekként szerettem a westernhősöket, de mindig csak lovagolni és lődözni láttam őket. Nem tudtam, hogy hogyan mosogat egy westernhős, vagy hogyan rak rendet a szobájában. Lovagolni ugyan nem tanultam meg, de futni, biciklizni, erdőt járni jól tudok és szeretem is ezeket. A mosogatás és a rendrakás ízére viszont azóta sem találtam rá…
Tanulás szavak nélkül
A testmozgáson keresztül történő tanulás a legjobb útja annak, hogy a szavakkal megfogalmazhatatlan, rejtett tudást átadjuk és átvegyük. Az 5Ritmus mozgásmeditáció során szabadon mozgunk, ami az esetek legnagyobb részében valójában azt jelenti, hogy öntudatlanul egymást másoljuk. Lehet, hogy nem pont azt a mozdulatot másoljuk le, amit épp látunk, de legtöbbször olyan mozdulatok születnek meg bennünk, amiket már láttunk valahol. Élővé válik bennünk az az ismeret, amit korábban elraktároztunk, amit feltettünk belső polcunkra. A mozgáson keresztül sok szerep lényegi elemeit el tudjuk gyakorolni, anélkül, hogy a konkrét helyzeteket előidéznénk. És kiváló terepet ad arra is, hogy a legszokatlanabb szerepeket kipróbáljuk. Ha mindig szürke egérként viselkedünk és igyekszünk beolvadni a tömegbe, akkor itt tudatosan kipróbálhatjuk, hogy milyen az, ha mindig direkt mást csinálunk, mint a többiek. Ha a legismerőssebb szerep számunkra az, hogy feltűnőek vagyunk és ránkirányul a figyelem, akkor itt kipróbálhatjuk az ellenkezőjét és figyelmet szentelhetünk másoknak anélkül, hogy mi figyelmet kapnánk. És eleinte ez szerepjáték lesz, de egy idő után lehet, hogy ráérzünk az ízére, megtetszik egy szerep és életünk més területére is átvisszük.
A szerepek és a tánc
Az 5Ritmus öt végtelenül egyszerű mintázat, melyek építőkövei tudnak lenni a szerepeknek. Amikor ezeket gyakoroljuk és bensővé, megéltté tesszük, akkor bővítjük azt a szókincset, amiből a szerepeink aztán összeállnak. Amíg a testünk nem ismeri a lágyságot és gyengédséget (áramlás), addig hiába is próbálunk segítő szerepben lenni. Amíg a testünkben nem tudjuk megjeleníteni és átélni a határozottságot (staccato), addig hiába is próbálunk meg vezető szerepbe kerülni. A kiszámíthatatlansággal való rugalmas együttmozgás és reagálás képessége, mely a káosz ritmusához kapcsolódik elengedhetetlen ahhoz, hogy jók legyünk döntéshozói szerepben. A líra ritmusában megjelenő könnyedség és játékosság nélkül nem fogunk tudni olyan szerepekben lenni, melyek az együttműködésre épülnek. És végül a csend ritmusában gyakorolható elengedés, szemlélődés, és belső béke nélkülözhetetlen a különállást, távolságtartást magukban foglaló szerepekhez, mint amilyen az orvos vagy a bíró szerepe. Van olyan 5Ritmus műhely is, ahol az öt ritmuson keresztül egészen konkrét szerepeket próbálunk ki. A ciklusok műhelyen végigpróbáljuk életutunk legfontosabb kulcsszerepeit: anya, apa, lázadó tinédzser, leföldelt felnőtt, személődő vén.
Eleven örökség
A szerepeinket másoktól tanuljuk, felpróbáljuk őket, amelyiket megkedveljük, azt finomítjuk, csinosítjuk – és tovább is adjuk őket. Mindig lesznek olyanok, akik tőlünk tanulnak el szerepeket. A családfő szerepét, a gondoskodó anya szerepét, vagy épp a mindig segítőkész boltosét. Szerepeink tovább élnek utánunk is. Annak ellenére, hogy folytonos változásban vannak, maradandóbbak az épületeinknél. Talán pont a szerepeink azok – esetleg egy bizonyos szerepünk – ami a legértékesebb örökség az utókor számára. Egyszercsak majd valamikor egy különleges helyzetben (vagy épp egy teljesen mindennapiban) valaki a mi hangunkon fog megszólalni, a mi szavainkat mondja majd és a mi gesztusainkkal kíséri a szavakat, és talán majd ráébred, hogy lakik benne valami belőlünk.
Akit érdekelnek a szerepekkel kapcsolatos további részletek és elmerülne kicsit a szakirodalomban, annak ezt a linket ajánlom kezdésnek: Buda Béla, A szerep fogalma a szociálpszichológiában
5Ritmus 