Ajándék a világnak

Imádok nagy csoportban táncolni, és most hétvégén ismét lehetőségem volt rá. Olyan ez nekem, mint egy igazán jó ünnep, ahol felemelő és mélyen megmozgató dolgok tudnak történni sűrűn, töményen. És természetesen pont emiatt nagyon sokszor kihívás is ez. Szembesülök olyasmikkel, amiket máskor sikerül elkerülnöm. És talán a legszebb ebben a táncban a bizalom, hogy a kihívások nem megakasztanak, hanem továbbvisznek, és végül olyan dolgokat mutatnak meg, amiket korábban nem ismertem. Tanítanak.

Most hétvégén ezeknek a kihívásoknak köszönhetően át tudtam élni azt, hogy létezésem ajándék a világ számára. Ez nem kivagyiság, semmi hasonlítgatás nincs benne. Azt gondolom, hogy ez mindenkire igaz. Ez egy olyan személyes belső élmény, mely igazából csak engem érint. Azért írok mégis róla, mert jól esik megosztani ezt az örömöt, és reménykedek benne, hogy talán másokra is át tudom ragasztani.

Az érintésen keresztül próbálom meg elmondani, hogy mit jelentett nekem ez az élmény, mert nekem is azzal kapcsolatosan állt össze a kép. Emlékezz vissza egy érintésre. Bármilyen lehet. Lehet, hogy adtad, lehet, hogy kaptad, talán a kedvesedtol, vagy a barátodtól, vagy egy idegentől. Legjobb, ha nem erotikus töltetű érintésre gondolsz most, mert úgy egyszerűbb megmaradni a lényegnél, kevesebb a mellékszál. Azt, ahogyan egy érintés megtörténik három csoportba tudom osztani. Az egyik az, amikor akarjuk, hogy megtörténjen. Vágyunk rá, és úgy igyekszünk alakítani az eseményeket, hogy megtörténhessen. Nevezhetjük ezt talán megszerzésnek. A másik csoportba azok a helyzetek tartoznak, mikor nem igazán vágyunk az érintésre, egy ideig azon vagyunk, hogy ne történjen meg, de aztán valamiért mégis megengedjük, hogy megtörténjen. Megadjuk magunkat. Első pillanatra úgy tűnhet, mintha ez a kettő szorosan összefüggne a férfi és női szerepekkel. A férfi, mint tipikus megszerző és a nő, mint tipikus megadó, de az én tapasztalatom az, hogy a kép ennél sokkal színesebb. A megszerzés messze nem csupán a fizikai ráhatást jelenti, hanem mindenféle terveket, manipulációt, ügyeskedést, ami nagyon gyakran otthon kezdődik a tükör előtt…

Az érintés megtörténésének harmadik csoportja az, amikor vágyunk az érintésre, de nem ragaszkodunk a megtörténéséhez. És feltételezzük, hogy az érintésünk érték a másik számára is, és ezért önzetlenül és elvárás nélkül fel tudjuk ajánlani, mint egy ajándékot. Szabadon rábízva a másikra, hogy elfogadja-e abban az adott pillanatban, vagy nem. Az még nem ajándék, ha erősen rágondolunk valamire. Az ajándékozás cselekedet, észrevehetőnek és érthetőnek kell lennie ahhoz, hogy ajándék lehessen belőle.

Látszólag ezek az esetek összefüggnek. Ha az egyik ember megadja magát a helyzetnek, feladva a védekezését, akkor könnyű azt gondolni, hogy a másik nyilván megszerezni akar, “nyomul”. Vagy ha az egyik fél megszerezni akar, akkor azt gondoljuk, hogy a másik nem tud ajándékot adni. De ez nem teljesen igaz. Ez a három csoport mind saját magunkról szól és pusztán rajtunk áll, hogy melyik helyzetben melyik csoportba esnek a tetteink vagy azok hiánya.

Könnyen lehet, hogy ezekbe a lehetőségekbe belegondolva az első vagy a második csoportot találod magadra nézve tipikusnak. És ha ez így van, akkor talán most bűntudatot érzel emiatt, és elhatározod, hogy megváltozol, hogy fejlődsz, hogy mindent megteszel, hogy “magasabb tudatszintre” kerülj. Korábban én ezt tettem volna.

Most viszont most arra bíztatlak, hogy ne érezz bűntudatot. Az, aki tudja, hogy léte ajándék a világnak, sőt, nem egyszerűen tudja, hanem átjárja és végigbizseregteti minden porcikáját ez a bizonyosság, az nem érez bűntudatot olyankor, mikor nem ennek a szellemében cselekszik. Aki tudja, hogy puszta jelenléte ajándék a világnak, az azt is tudja, hogy amikor meg akarja szerezni valakinek az érintését, akkor elpusztítja a másik ajándékának az értékét. Amit elveszünk a másiktól, azt nem tudjuk önzetlenül megkapni tőle. Az ajándékot zsákmánnyá változtatjuk magunk számára. És aki tudja, hogy léte ajándék a világnak, azt is tudja, hogy ha valaki más őt szerzi meg, azzal hagyja elpusztulni saját ajándékának értékét. Engedi, hogy egy értékes ajándékból konc legyen. És ezért az ilyen ember azt is tudja, hogy ha mégis megteszi ezeket, vagy hagyja megtörténni, az csak egy pillanatnyi kilengés, percnyi botlás, mely miatt nem kell ostoroznia magát, hisz a büntetés már benne rejlett magában a cselekedetben.
(És ezzel nem állítom azt, hogy ne lehetne ezen a területen bűnt elkövetni, és nem mondom azt, hogy a szexuális erőszaktevő ne érezzen bűntudatot. Itt nem ilyesmiről beszélek.)

Most visszanézve már látom, hogy életem nagyrészében el sem tudtam képzelni, hogy én ajándék lehetek. Ezt így persze meg sem tudtam fogalmazni magamnak. Annyira kívül esett az elképzelhetőségen, hogy szavaim, fogalmaim sem voltak erre. Az sem változtatott ezen, ha valaki kifejezte felém, hogy örül nekem, mert az ilyen jelzéseket mindig csak alkalminak, egyedinek, kivételnek értelmeztem, és nem tudtam a magam egészére vonatkoztatni. Mindig megkerestem, és általában meg is találtam a másik személyben a motivációt, hogy miért mond nekem ilyet, és így mentesültem attól, hogy magamra vonatkoztassam.

Mivel nem hittem abban, hogy értéket hozok a világba, ezért csak óvatosan és apránként adtam magamból bármit is. Úgy véltem, hogy ha nem adok semmit, az még mindig jobb, mint ha adok valamit, de az valahogy félrecsúszik, vagy félreértik. Továbbá, mivel úgy véltem, hogy nem tudok adni semmit, ezért nem is várhatom el másoktól, hogy ők adjanak nekem bármit, ezért természetesnek vettem, hogy amire igazán szükségem van, azt meg kell szereznem magamnak. Úgy tekintettem az emberi kapcsolatokra, mint egy piactérre, ahol árut csereberélünk, alkudozunk, ügyeskedünk és az jön ki jól, aki ügyesebben mutatja be a portékáját és pofátlanabbul alkudozik. Csak épp az áru mi magunk vagyunk. Vágyainkat, örömeinket, félelmeinket visszük eladni. Talán az a szerencsém, hogy én sosem tudtam pofátlanul alkudozni, és ezért mindig alulmaradtam abban a vásárosdiban, amilyennek a világot képzeltem. Sokszor kerültem önfeladó helyzetbe is, elviselve valamit, amire nem vágytam, és úgy tekintve erre, mint cserealapra, mint fizetségre valami másért cserébe. Eközben pedig mindig kerestem, kutattam, hogy hogyan lehetne másképp. Mindig ott volt a tudatom egy hátsó rekeszében, hogy valahogy nem jó ez így. Mindig a rendszert akartam megváltoztatni és nem vettem észre benne magamat.

Tudom, hogy ez közhely, és a csapból is az folyik, hogy magadon változtass előbb és attól a világ is megváltozik, de a saját életem tapasztalata azt mutatja, hogy ez sokszor egyszerűen lehetetlen, mert a legjobb szándékaink és legnagyobb elhatározásaink ellenére sem tudunk magunkra külső szemlélőként nézni. Nem tudunk kiszállni abból a vonatból, ami mi magunk vagyunk. Viszont a szokásainkat észre tudjuk venni, és néhány apró változtatás, ha azt rendszeresen gyakoroljuk meghozhat olyan változásokat, amikre nem is gondolnánk.

Mit tegyünk, ha az a gyanúnk, hogy nem tudunk igazán szabadon hozzáállni ehhez a kérdéshez és megszerző, vagy önfeladó utakra tévedünk? Vagy meg vagyunk győződve arról, hogy mi önzetlenül adunk ajándékot, de folyton azzal találkozunk, hogy azt nem fogadják el?

Az én javaslatom az, hogy csinálni kell, gyakorolni kell, folyton és sokszor. Gyakorolni az ajándékozást. Az ajándékozás azt jelenti, hogy különösebb tervezgetés nélkül, spontán módon felajánlod önmagad a másik számára egy érintés, egy ölelés, vagy csak egy egyszerű rámosolygás formájában. Annak a tesztje, hogy ezt “jól” csináltad-e abban rejlik, hogy hogyan reagálsz az elutasításra. Ha valóban önzetlen ajándékot adsz, akkor az ajándékozás értékéből és így a te értékedből sem von le az, ha az ajándékot nem fogadják el. Nem leszel ettől kevesebb. Újra és újra ajándékozhatsz, függetlenül attól, hogy hányan fogadják el az ajándékod. Ez nem statisztikai kérdés. Nincs ok tehát a megsértődésre, és nem is lehet belefáradni.

Nem csak az ajándékozást lehet gyakorolni, hanem az ajándék elfogadását is. Ha bárki feléd fordul, figyelmét feléd fordítja, akkor kiindulópontként feltételezd azt, hogy ajándékként adja magát és ez direkt neked szól. Ne próbálj meg rögtön a színfalak mögé látni, ne keresd a titkos indítékokat, hanem egyszerűen reagálj az ajándékra. Vedd el, vagy utasítsd vissza. Ne feledd, hogy szabadon dönthetsz erről, és az elfogadás vagy visszautasítás nem minősíti az ajándékot. Ha a másik mégis minősítésnek venné, az az ő sztorija és nem a tiéd.

A táncban lehetőség van ezeknek a helyzeteknek a folyamatos gyakorlására. A tánc megkönnyíti számomra az érzelmi hullámvasút bejárását, ami a sok kezdeményezéssel, elutasítással, újrakezdéssel kapcsolatos. Bátorság, csalódás, öröm, kiábrándulás, remény – folyamatosan alakulnak egymásba, változnak, áramolnak. A tánc során sokszoros sebességgel tudom végigélni azt, ami a szokásos körülmények között napokig vagy akár hetekig tart. Gyakorlom, csinálom, átélem, és újra csak gyakorlom. Nem csodaszer, hanem “csak” egy nagyon hatékony segítség ahhoz, hogy képbe kerüljek azzal, hogy mi van bennem, hogyan tudom azt kimutatni és mit tudok kezdeni a válaszokkal.

“Van, ki gyorsan fut.
Van, ki gyorsan olvas, ír.
Én gyorsan érzek.”
(Fodor Ákos)

A tánc lehetőséget ad arra, hogy minden pillanatban, minden mozdulatunkkal tanuljuk az ajándékozást. Önmagunk odaajándékozását másoknak. És amit ebből mi kaphatunk ajándékként, az például a felismerés, hogy minden egyes mozdulatunk értékes, minden egyes mozdulatunkkal valami csodásat hozunk a világba. Ne várj arra, hogy legyen mit adnod.
Kezdj el adni abból, ami már most is megvan.

(Photo by Dan, Creative Commons license, source: flickr.com)