A táncom ajtó a feléledéshez

Írta: Natasha Blank
Megjelent: 2012. április 30. http://www.mindbodygreen.com
Fordította: Fejér Péter

Múlt hónapban a nyugati partra utaztam, hogy kicsit kiszakadjak a new yorki mindennapjaimból és szabadon táncolhassak. Már két hete utazgattam Kaliforniában, és épp Oaklandben ültem egy kávézóban, kicsit dolgozgatva és közben ki-kibámulva az öböl szürkeségére, amikor egy szűnni nem akaró mellkasi fájdalom terelte el a figyelmemet. Még mindig a nem sokkal ezelőtti szakításom hatása alatt voltam, 5000 km-re a férfitól, akit hátrahagytam és kínzott a féltékenység, a megbánás, mindenféle őrült képzelődések, és mindenekfelett egy olyan mértékű fájdalom, amit korábban sosem engedtem meg magamnak, hogy érezzek. Nem tudtam, mit csináljak magammal. Néhány évvel ezelőtt pirulákat szedtem volna be, vagy szigorú diétára fogtam volna magam, hogy elvegyem az élét a fájdalomnak. De most, annyi év személyes fejlődés után, megtanulva, hogy “elvenni az élét” valaminek az nem old meg semmit, most nem volt egyszerű kiút. Úgyhogy elmentem eksztatikus táncra, remélve, hogy a dubstep majd lezúzza a szomorúságot.

Dancers

Amikor beléptem, levettem a cipőmet és hagytam, hogy a lábam vigyen a termen keresztül belesimulva a ritmusba. A szomorúság, amit addig éreztem, az részben a mellkasi fájdalom volt, de nagyobb része gondolatokból állt: mi az, amit elvesztettem, mi az, amit Ő éppen most csinál vajon, milyen lesz majd, mikor visszamegyek New Yorkba. Az agyam azon küszködött, hogy megjavítson valamit, ami már végleg elromlott.

De ahogy a táncteremben repkedtem, kanyarogva a sok többi táncos között, ezek az érzések, melyek addig annyira az agyamhoz kötődtek életre keltek a testemben. Ahogy táncoltam, hagytam, hogy a mélynyomó basszusa megtartson, ahogy beleengedtem magam a zenébe, megengedve magamnak, hogy a belső történéseim irányítsák a mozgásomat. Egyszer elfogott a hányinger (fura, hisz órák óta nem ettem semmit és beteg se voltam), majd kicsit később ismét. Éreztem, hogy folytatnom kell a mozgást, és ahogy táncoltam, az érzelmek, amiket a gyomrom mélyébe temettem el, elkezdtek felszabadulni.

Az érzések és érzelmek, amik feljöttek olyan erősek voltak, hogy semmi másra nem tudtam figyelni, nem kalandoztak el a gondolataim. A végtagjaim közvetlen parancsokat kaptak valahonnan a bensőmből és csak annyit tudtam tenni, hogy nyomon követtem mindezt. Nemsokára a hányinger alábbhagyott és düh kezdett keresztüláramlani a vénáimon. Ekkor Rhythmstar, egy los angeles-i dubstep producer vette át a DJ pultot és újra tudatává váltam az engem körülvevő tömegnek ahogy együtt merültünk a tánc forgatagába.

Amikor hagyjuk, hogy belezuhanjunk a táncba, akkor valójában megadjuk a mozgás természetes szabadságát mindannak, amit addig visszafojtottunk. Lényünk nyersanyaga tud így kifejezésre jutni. Ez alapozza meg az átalakulást.

Soulcraft című könyvében Bill Plotkin ezt a folyamatot a lepke átalakulásához hasonlítja:

“Az átalakuló bábállapot a biológia egyik legnagyobb titkai közé tartozik. Senki nem tudja pontosan, hogy a hernyó hogyan alakítja át az alakját ilyen radikális módon. De ennyit tudunk: a hernyó testében vannak bizonyos sejtcsoportok, melyeket képzeletrügynek hívunk. A képzeletrügyek tartalmazzák a lepke növekedésének tervrajzát.

A hernyó immunrendszere ezekről a képzeletrügyekről azt hiszi, hogy idegenek és megpróbálja elpusztítani őket. Amikor azonban a hernyó bebábozódik, ezek a rügyek összekapcsolódnak a hernyó immunrendszere pedig szétesik és a teste a szó szoros értelmében szétfolyik. Ekkor a képzeletrügyek felépítik a lepkét a báb folyadékából.”

A DJ-k olyan hangerőt tudnak előállítani, amit régen csak a mennydörgés tudott.

A hang egy tartóformát képez mindannak amit a táncterembe hozol és létrehoz egy hangstruktúrát, melyben a bensőd meg tudja magát formálni mozgáson keresztül.

Amikor megtaláljuk a szabadságot a táncban, akkor letettük a szégyent, az önérzetet, a félelmet és minden más gátat, ami megmerevedve tart minket. A pillanat nyers kifejeződéseivé válunk, meghalva mindannak, amiről azt gondoltuk, hogy mi vagyunk és megnyitva a teret azelőtt, amivé válhatunk.

Itt a teremben olyannak érzem a hangokat magam körül, mintha egy játszótér lenne a testem számára, melyen ugrálhat, pöröghet, keresztülmászhat. A testem válik azzá a hellyé, ahol a belső állapotom és a zene erőlködés nélkül egymásra hatnak. Teljes szándékom arra irányul, hogy annak a kifejeződésévé váljak, ami éppen a jelen pillanatban történik és így a képzeletrügyeimnek megadasson a lehetőség, hogy valami újat hozzanak létre.

Aznap este Oaklandben a tánctermet izzadságtól ázva és hálával telve hagytam el. Az érzések, amikben korábban annyira megakadtam katalizátorokká váltak, hogy mélyebbre merüljek magamban és megtaláljam a saját gravitációs középpontomat. Azzal, hogy megengedtem mindannak, ami bennem zajlott, hogy lélegzethez jusson és kifejeződjön, megengedtem azt is, hogy az igazi önmagam előkerüljön. És amit felfedeztem ezen az őszinte, korlátozás nélküli, gyengéd helyen, az a szépség volt.

Minden érzés, minden tapasztalat lehet a feléledésünkhöz vezető ajtó. És a tánc egyszerűen az egyik legjobb eszköz arra, hogy kinyissuk a zárat, kitárjuk az ajtót és átlépjünk rajta.

14285100557_c2f5aae4f4_600

Advertisements

Mit gondolsz erről?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s