Komfort zóna és az igazi otthon

Találkozni néha azzal az elmélettel, hogy mindannyiunknak van komfort zónánk, amiben az életünket jobbára éljük, és ha abból kilépünk, akkor tudunk igazán érdekes és új dolgokkal találkozni. (Megnézheted angolul például [itt], vagy elolvashatod magyarul például [itt].) Ez az elmélet azt javasolja, hogy lépjünk át a félelmeinken, egyszerűen lépjünk túl a komfortzónán, és ha ezt megtesszük akkor csodás jutalmakban lesz részünk. Én most azt foglalom össze, hogy szerintem miért téves ez az elmélet, miért nem ad valódi segítséget és javaslok egy másik hozzáállást, ami számomra a gyakorlatban is sokkal több eredményt hozott.

(Photo by Gaby Altenberger, Creative Commons License)
(Photo by Gaby Altenberger, Creative Commons License)

Valós veszélyek

Három állítást ragadok ki a komfortzóna elméletből, melyek szerintem külön-külön sem igazak, így együtt pedig nagyon félrevezetőek. Az egyik állítás szerint nyugodtan átléphetjük a komfortzónánk határát, mert azon túl sem fenyeget minket nagy veszély, nem fogunk “lezuhanni” az ismeretlenbe és megsemmisülni, hanem megtanulunk létezni a bizonytalanság terében. Pedig a valóság az, hogy igenis fenyegetnek veszélyek. Vannak egészen konkrét fenyegetések, amikkel akkor szembesülünk csak, ha lelépünk a kitaposott útról. Mi történik, ha a megváltozott hozzáállásunkra nem vevők a munkahelyünkön és máshol sem találunk állást? Mi történik, ha nincs hol aludnunk és jön a tél? Mi történik, ha kalandos utazásaink során kirabolnak és pénz és iratok nélkül kell eljutnunk valahova egy fejlődő országban, ahol nincs jogrend és nem értjük a nyelvet? Pont a fenyegetések azok, amik jelentőséget adnak az ismeretlen felfedezésének. Ezek nélkül nem lenne értelme a bátorság szónak. A bátor ember megtesz valamit annak ellenére hogy az veszélyes.

Megismerkedni a félelmeinkkel

A komfortzónás sztori másik állítása, hogy a félelmünkre nem szabad hallgatnunk, mert az csak visszatart a csodáktól. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy a félelmünk – csakúgy, mint a többi érzésünk – nagyon fontos dolog. Ha egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk, akkor egy fontos részünket hagyjuk figyelmen kívül. Teljesebb életet csak úgy élhetünk, ha egyre jobban hallgatunk az érzéseinkre és nem pedig úgy, ha egyre kevésbé. A helyes út számomra abban rejlik, hogy egyre jobban megismerjük a félelmeimet, egyre inkább észrevéve, hogy pontosan mitől is félünk. Minél inkább tudjuk, hogy pontosan mitől is félünk, annál több dologról derül ki, hogy attól valójában nem félünk, és így lépésről lépésre nő a cselekvési szabadságunk. És ha egyre jobban megismerjük a félelmeinket, akkor arra is rájövünk, hogy nem mindenhatók, és néha megengedhetjük magunknak, hogy a félelmeink ellenére bátran megtegyünk valamit. Saját magunk átlépése helyett a teljes lényünkkel együtt haladunk tovább.

A megszokási zóna

A komfortzóna történet legnagyobb tévedése maga a komfortzóna. Azt mondja, hogy van egy olyan zóna, ami ismert, megszokott és ezért kényelmes. Én viszont azt mondom, hogy a komfortzóna nem létezik. Ami létezik, azt nevezzük inkább megszokási zónának. Ez az a terület az életünkben (azok az emberek, viszonyok, tevékenységek), amiket megszoktunk, és ezért ragaszkodunk hozzájuk, természetesnek tartjuk őket. De egyáltalán nem biztos, hogy itt kényelmesen érezzük magunkat. Az ember valamiért olyan, hogy a legbizarrabb körülményeket is képes normálisként elfogadni, ha az megszokottá válik. London lakói a világháború alatt öt évig éltek úgy, hogy napközben rendes, dolgos nagyvárosi életet folytattak, de sötétedéstől napkeltéig levonultak az óvóhelyekre és ott töltötték az éjszakákat pincékben összezsúfolódva. Azok, akik olyan otthonban nőnek fel, ahol a családon belüli erőszak rendszeres, nagyon gyakran felnőttként is olyan kapcsolatot fogadnak el normálisként, aminek része az erőszak is. Ha valaki gyerekként ki volt téve erőszaknak és felnőttként olyan partner mellett él, aki bántalmazza, az lehet, hogy ezzel a helyzettel megbékélt és ezt tartja megszokottnak, de nem mondhatjuk erre, hogy ez a “komfortzónája”. (Hangsúlyozom, hogy itt nem a pszichológiai szaknyelv komfortzónájáról beszélünk.)

A töltődési zóna

A megszokási zóna mellett viszont fontos beszélni arról, amit most töltődési zónának nevezek el. Ez azon helyek, emberek, tevékenységek összessége, amik és akik segítenek nekünk abban, hogy visszanyerjük életenergiánkat, életkedvünket és ami segít a testi és lelki gyógyulásunkban. Ez az a hely, ahol igazán meg tudjuk élni az otthonosságot. Erről a helyről hosszasabban írtam egy korábbi cikkemben [itt]. Az, aki ismeri ezt a helyet és rendszeresen tud ott időt tölteni, az nem válik a megszokások rabjává. Aki a töltődési zónában valóban feltöltődik, az képessé válik arra, hogy őszintén szembenézzen a helyzetével, bátorságot gyűjtsön arra, hogy változtasson azon, amit változtatásra érdemesnek érez és erőt is kap hozzá, hogy a változtatást végigvigye. Aki rendszeresen – amikor csak szüksége van rá – el tud jutni a töltődési zónába, annak van igazi otthona. A megszokási zóna ezzel szemben egy köztes hely. Egy átvészelésre alkalmas terület. Egy lelki váróterem. Akkor is csupán egy váróterem, ha valaki évtizedeket, vagy akár az egész életét ott tölti. Vagy akár egymást követő nemzedékeken át adják a kilincset egymásnak a generációk ugyanabban a váróteremben. De ettől az még egy váróterem.

(Photo by Rising Damp, Creative Commons License)
(Photo by Rising Damp, Creative Commons License)

A váróterem

Azon, aki úgy érzi, hogy váróteremben van, de fél változtatni, azon nem segít az, ha azt mondjuk neki, hogy ne félj, és nem segít, ha arra biztatjuk, hogy a félelme ellenére induljon el az ismeretlenbe. Minden bizonnyal eleve azért került a váróterembe, mert egy olyan váratlan élmény érte, ami elszakította az igazi otthonától, belelökte az ismeretlenbe, ahol nem tudott gyökeret verni, és most arra vár, hogy végre történjen valami és minden visszakerüljön az eredeti kerékvágásba. Ez a várótermi hozzáállás ráadásul öröklődik generációról generációra. Azok, akik gyökértelennek érzik magukat, nem tudnak biztos támaszt átörökíteni az utódaiknak sem. Tehát ha a kiszakítottság megtörtént valamikor, annak a hatása generációkon át öröklődik. Annál kisebb a gyógyulás lehetősége, minél nagyobb csoportot érint egyszerre. Az első világháborúból tízezrével tértek haza férfiak poszttraumás stressz szindrómával. A második világháború deportálásai, megszállásai, frontharcai szinte minden magyart érintettek valahogy, valamilyen szerepben. Ha a jól ismert sarki fűszerest – aki már a nagymamádnak is kedvelt boltosa volt – egyszercsak deportálják, mert zsidó, az a szemlélőben is egzisztenciális törést okoz. Tudatos szinten meg tudod magyarázni, hogy miért őt vitték el és miért nem téged, de zsigeri szinten érzed, hogy bármikor válhatsz te is deportálás áldozatává. Az elembertelenedett, bürokratikus államstruktúrában senki és semmi nem fog megvédeni ettől.

Ezekkel a váratlan és megrázó eseményekkel párhuzamosan a 19. század végétől a 20. század közepéig lezajlott egy lassú, de legalább ilyen jelentős folyamat: a hagyományos falusi földművelő társadalom átalakult városi ipari társadalommá, elvesztve csomó emberi értéket is ebben a folyamatban. Ha valaki alól a városba költözés vagy a háborúk nem rántották volna ki a talajt, akkor még mindig ott volt a rákosi korszak államosítása, mely a generációkon átívelő alapvető biztonságérzés maradékát is felszámolta, egyenlővé téve mindenkit. Egyenlővé a gyökértelenségben, kiszakítottságban. Elvtársak ettől ugyan nem lettünk, de váróteremtársak igen. A 20. század végére lényegében az egész magyar társadalom beköltözött a váróterembe, minden ember a maga saját rideg, magányos várótermébe.

Elhagyni a várótermet…

Az igazi otthont nem kapjuk meg, ha csupán várunk rá. És nem is állítható vissza korábbi formájában, még ha létezett is. Nekünk magunknak kell létrehoznunk, felfedeznünk. Új otthont kell teremtenünk magunknak, mely nem termőföldhöz kötődik és nem családi kúriához, vagy pénzvagyonhoz. És az, hogy milyen legyen, nem a múltból tanulható meg, hanem nekünk kell rájönnünk. Ez egy alkotófolyamat, és mindannyian egy hajóban evezünk. A megszokások felrázása, megkérdőjelezése talán segíthet, az ismeretlen felfedezése tágíthatja a horizontunkat és tapasztalatokat adhat, de a végső választ úgyis magunkban fogjuk megtalálni.

“Mindannyian osztozunk a széttöredezettség sebében. És mindannyian osztozhatunk az újraegyesülés gyógyírjében. Gyógyulunk és gyógyítunk, ha újraegyesítjük erőinket: a létezés erejét,  az érzését, a tudásét és a látásét. Belenézek a tükörbe és kinézek az ablakon és látom magamat és másokat azzal küzdeni, hogy hogyan legyünk a saját bőrünkben. Hogy tudjuk kik vagyunk és mire van szükségünk. Hogy kedveljük magunkat, ahelyett, hogy valaki más szeretnénk lenni. […] A bennem lévő sebzett gyógyító tudja, hogy önmagunk gyógyítása abból fakad, hogy erőt tudunk adni a testünknek, szívünknek, elménknek, szellemünknek és lelkünknek, és egyesíteni tudjuk őket. A spirituális gyógyítás azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk a teljes személyünkért. Felelősséget kell vállalnunk azért, hogy létezik a testünk, van szívünk, gondolkodunk, felébresztjük a lelkünket és nyitva állunk a szellemünknek.” – Gabrielle Roth, Térképek az eksztázishoz

(Photo by Jose Maria Cuellar, Creative Commons License)
(Photo by Jose Maria Cuellar, Creative Commons License)
Reklámok

Mit gondolsz erről?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s