Merre visz a lábam?

“A vérem viszi
a szívkamra őre,
s én megyek:
illéri, illéri: előre.”
Háy János, Xanadu

Az improvizatív táncra lehet úgy tekinteni, mint nagyobb összefüggések leegyszerűsített modelljére. A „merre halad az életem”, „mi az én utam” kifejezések már a nyelvi megfogalmazásban is a fizikai mozgáshoz kapcsolódnak. A mozgásos improvizációban ezek a hatalmasnak tűnő és ezért nehezen megválaszolható kérdések leegyszerűsödnek arra, hogy konkrétan fizikailag merre is megyek és milyen minőségben mozgok. Előre megyek-e vagy hátrálok, a nyílt tér felé haladok vagy a védett sarok felé, az üres térbe vagy a tömegbe, Felé vagy Tőle. A mozgásom minősége pedig lehet például lágy vagy kemény, izgatott vagy nyugodt, felszínes vagy zsigeri, határozott vagy óvatos, és még sok másféle.

Vajon mi mutat nekem irányt, mikor az nincs külsőleg megszabva, mikor az bármerre változhat?    Ez a kérdés az improvizatív mozgás során – például egy 5Ritmus órán vagy a kontakt improvizációban – folyamatosan felmerül. Minden lépésnek más iránya lehet, sőt egy lépésen belül is változhat az irány vagy a minőség. A „merre és hogyan haladjak?” kérdésével a táncos minden másodpercben újra és újra szembesül, és mindig új és még újabb választ találhat rá, intenzíven gyakorolva azt, ami a mindennapi életünkben csak nagy ritkán merül fel, és ezért kevés gyakorlati tapasztalatunk van ott róla. Hozzám hasonlóan sokan csak a középiskola végeztével állnak az első igazi válaszút elé, amikor el kell dönteni, hogy továbbtanuljanak-e vagy dolgozzanak, és ha tanulnak, akkor vajon mit. 17-18 évet leéltem előtte úgy, hogy ilyen döntési szabadságnak még csak a közelébe sem jutottam és nem volt lehetőségem gyakorolni a döntés meghozatalához szükséges praktikákat. Olyanok is vannak, akik még később szembesülnek ilyen helyzettel. A gyerekei felnőnek, a házassága ettől kiüresedik majd tönkremegy, 40-50 évesen elválik, és „kilép” a szabadságba. Megélve élete első pillanatát, amikor igazán szabad, és komolyan felmerül a kérdés: merre tovább? Nem csoda, ha azok, akik nem gyakorolják rendszeresen az ilyen kérdésekre való válaszadást ilyenkor megijednek, leblokkolnak, és nehezen tudnak élni a szabadság lehetőségével.

Mik azok, amik irányíthatnak abban, hogy merre haladjak? Végső soron az öröm keresése. Merre lesz jobb nekem? Ahhoz pedig több dolog is közelebb vihet: mások példáinak másolása, saját vágyaink vonzásának követése és a kísérletezés. A testmozgásban ezek meg is jelennek a lehető legegyszerűbb formákban: például arra megyek, amerre valaki más is megy éppen, vagy láttam, mikor arra ment és most leutánzom. Olyan módon megyek, ahogy másokat láttam menni, vagyis lemásolom a minőségét. Ez a legalapvetőbb és legáltalánosabb emberi mód az irányunk megtalálására – a táncteremben is. Ennek gyakorlásával magabiztosabb lehetek abban, hogy a legkülönbözőbb embereket is tudom követni, a legfurcsább emberektől is tudok tanulni, és számomra korábban teljesen ismeretlen minőségeket is át tudok venni. A második iránymutató én magam vagyok. Mehetek arra, amerre visz a vágyam: fázom és közelebb húzódom a radiátorhoz, nagy mozgásokat szeretnék csinálni ezért üres teret keresek, tetszik valaki, ezért közelebb navigálok hozzá és feltűnően mozgok, hogy észrevegyen. Ez a módja az útkeresésnek arra tanít, hogy hogyan tudom meghallani a saját kívánságaimat és hogyan tudom azokat cselekvésbe is átfordítani, fizikailag is kifejeződni hagyni.

Harmadik iránymutatóként pedig a tánc, mint egyszerűsített modellhelyzet a legkiválóbb lehetőség arra, hogy pusztán kísérletezzünk, hogy teret engedjünk a véletlennek, a terv nélküli helyzeteknek, a forgatókönyv nélküli cselekvésnek. A véletlen kísérletezgetés nagyon jól jön, amikor az első és a második irányító móddal konfliktusba kerülünk. Sokáig lehet úgy mozogni, hogy néha mást követek, néha meg a saját vágyaimat, de óhatalanul eljön az a pillanat, amikor ezeken belül, vagy ezek között feszültség keletkezik. Például követek egy csoport embert, mert olyan jó érzés tartozni valahova és velük menni, de aztán egyszer csak az emberek egyik része balra fordul, a másik meg jobbra. Én most merre menjek? Máskor meg hív a vágyam a fal felé, mert ott nagyobb a biztonságérzetem, de hív a terem közepe felé is, mert ott van az egyetlen ember, akit ismerek. Most akkor merre menjek? Ilyenkor az egyik megoldás, hogy a véletlen kísérletezés nagy sándori kardjával átvágjuk a tétovázás gordiuszi csomóját, és egyszerűen csak megyünk valamerre. Hagyjuk, hogy „vigyen a lábunk”. A cselekedet maga meghatározza az irányát anélkül, hogy a szó klasszikus értelmében döntöttünk volna róla. Ha úgy tetszik, a sors kezébe, vagy Isten kezébe tettük a döntést. Niels Bohr, a kvantumfizika egyik atyja, mely elmélet a véletlenek szerepét tette a középpontba, azt mondta egyszer: “Milyen csodás, hogy egy paradoxonba ütköztünk! Most van némi reményünk arra, hogy előrelépjünk.” Ugyanígy van ezzel a táncos is. Milyen, jó, hogy egy feloldhatatlan ellentmondásba ütköztem és nem tudom merre menjek, mert így végre megnyílik a terep a véletlennek! A céltalan és véletlenekre alapozott kísérletezés talán a legnagyobb ajándéka az improvizatív táncnak, mert ez az a tevékenység, ahol az igazán új dolgok meg tudnak születni. Olyan dolgok, olyan mintázatok, olyan reakciók, amik még soha-soha nem léteztek és a semmi végtelenjében csak arra vártak, hogy létrejöhessenek, hogy mi létrehozzuk őket.

Tanárként az 5Ritmus órákon az irányunk megtalálásának második és harmadik módjára szoktam inkább a hangsúlyt tenni. Az elsőből – abból, hogy hogyan kell másokat követni és mások által létrehozott szabályoknak megfelelni – mindenki sok leckét kap, ha nem is mindig a legjobb formában. A második iránymutató már sokkal kevésbé ismert terep szokott lenni, a harmadik pedig szinte teljesen ismeretlen. Annak érdekében, hogy ezek egyáltalán megjelenhessenek és ezáltal gyakorolni lehessen őket, sok bátorítás szükséges. Csak akkor tudnak ezek megjelenni, ha a táncosok elkezdik fokozatosan elengedni a megtanult, begyakorlott szabályokat, mintákat, szokásokat. Ez egy lassú és érzékeny folyamat. Minden olyan helyzet, ami szabálykövetésre buzdít vagy kényszerít, visszarántja a résztvevőt a jól ismert, de kevésbé spontán és kreatív gyermek szerepbe. Felnőttként lehetőségünk van váltani a szerepeink között: mikor alkotunk szabályokat (magunk és mások számára) és mikor követünk szabályokat (akár magunk, akár mások által alkotottat). A gyermek szerep jellemzője, hogy korlátozva van ebben a választásban, mindig kénytelen mások szabályait követni. Sokan egész életüket leélik úgy, hogy ebből a szempontból tekintve gyermekek maradnak. Ráadásul ez a minta nálunk kulturális és történelmi okok miatt sokkal elterjedtebb, mint az 5Ritmus őshazájában és azokban az országokban, ahol a módszer leginkább elterjedt: az USÁ-ban és Nyugat-Európában. Tehát magyar 5Ritmus tanárként különösen figyelnem kell arra, hogy hogyan tudom elősegíteni a spontaneitás kialakulását, a szabálykövetés rugalmas fellazításával. És ehhez kulcsfontosságú eszköz a megengedő tanítás. Vagyis a csoport vezetése olyan hozzáállással, mely befogadó és nem kirekesztő, támogató és nem kritizáló, a jó példák bemutatására épít és nem a rossz példák kipellengérezésére.

Azt hiszem, hogy arra a kérdésre, hogy „merre tovább?” – akár táncban, akár az életben teszem fel magamnak – soha nem lehet tökéletes választ adni, de mindig lehet „valamilyet” adni. Vagyis mindig van egy válasz, ami épp akkor megszületik, és továbbvisz. Azt pedig a tánc során sokat tudom gyakorolni, hogy ezt a „valamilyen” választ képes legyek meghallani, észrevenni, és legyen merszem meg is csinálni, konkrétan meg is LÉPni.

Fejér Péter, 2014. január 30.