Elsősorban, mert semmi mással össze sem hasonlítható hihetetlenül intenzív élményeket ad, melyektől elszáll az agyam. De ezt persze nehéz írásban elmagyarázni, ezt ki kell próbálni, és az nem cikktéma, úgyhogy írok néhány más okot, amiért érdemes 5Ritmust táncolni. :-)
Az 5Ritmus az általam ismert legmodernebb és leghatékonyabb formája a tanulásnak. És nem a tánctanulásra gondolok.
A tanulást hagyományosan a gyermek és fiatalkorhoz kötjük. Az az általános elképzelés él bennünk, hogy az ember élete úgy néz ki, hogy először felkészülünk arra, hogy éljünk (főleg az iskolában, egyetemen), aztán “élünk” (vagyis dolgozunk, pénzt keresünk, pénzt költünk, gyereket nevelünk), aztán pihenünk (nyugdíjaskánt a lábunkat lógatjuk). Ez a modell azonban átalakulóban van. Egyre többen kezdenek el felnőttként is tanulni, egyre többen folytatják időskorukban is a munkát, egyre többen mennek el egy-egy évre kizárólag pihenni és világot látni olyanok is, akik még messze vannak a nyugdíjtól. A három fent leírt életszakasz egyre jobban összekeveredik, és egy nagy ív helyett sok kicsi jön létre. Az életünk során sok rövidebb tanulási, dolgozási és pihenési fázison megyünk keresztül. A tanulás nem a gyerekek és fiatalok kiváltsága (átka) többé, hanem lehetőség mindannyiunk számára. Mindannyian gyerekké válhatunk újra és újra és tanulhatunk. Ezt hívják élethosszig tartó tanulásnak.
A tanulás nagyon leegyszerűsítve kétféleképpen tud történni. Vagy valaki megmondja, hogy mit hogyan kell csinálni, tudni, értelmezni, vagy keresgéléssel, próbálgatással rájövök magamtól. Hazai iskolarendszerünk az elsőt támogatja, de előbb vagy utóbb el fog ez mozdulni a második felé. Az első ugyanis azt jelenti, hogy a kész tudást beleültetjük változtatás nélkül a tanuló fejébe. Anélkül, hogy ő a saját igényeihez, élethelyzetéhez formálhatná azt. Az, aki a tudása nagyrészét ilyen formán szerzi meg, nem fogja tudni megtanulni, hogy hogyan gondolkodjon a saját fejével. Nem fogja tudni megtanulni, hogy neki személy szerint mi fontos, és mi nem. Mindig azt fogja keresni, hogy ki az, aki megmondja neki az igazságot, ahellyett, hogy megkeresné magának a saját igazságát. Lényegében az ilyen ember sosem nő fel. Függő, gyermeki állapotban marad, függetlenül attól, hogy hány éves. Ahhoz, hogy felnőjünk, az kell, hogy megtaláljuk a saját igazságunkat, a saját tudásunkat. A saját érzékszerveinken keresztül kell vizsgálnunk a világot és a saját cselekedeteink hatásaival kell szembesülnünk. Ez kísérletezgetést, próbálgatást jelent. A kisbaba sem úgy tanul meg járni, hogy apuka felemeli a karjánál fogva és anyuka elkezdi pakolgatni a lábait előrefelé, hanem úgy, hogy addig próbál felállni és esik el újra, míg végül rá nem jön a dolog nyitjára.
Valamiért azonban a kísérletezgetéses, próbálgatáson alapuló tanulás a mi kultúránkban meg van bélyegezve. És ez a megbélyegzés nemcsak a gyerekeket érinti, hanem életünk minden pillanatában jelen van. Ki ne gondolná azt, hogy magunkban beszélni szégyellni való dolog. Mindenki. De vajon, ha nem mondok ki szavakat, mondatokat olyankor is, mikor nincs ott más, akkor hogyan próbálgatom őket, hogyan kísérletezgetek velük? Vajon a költők hogyan írnak verseket? Egyszer csak a fejükbe kerül az egész vers és gyorsan legépelik? Feltehetően nem. Kísérletezgetnek, próbálgatják a szavakat, a ritmust és szép lassan összeáll valami, ami vers lesz. Az, ami a költőknek lételeme – beszélnek, mikor nem hallja más – az tabu mindenki másnak. Vajon miért?
Hasonló a helyzet sok más területen is. A gyerek, ha már mozog, akkor legyen élsportoló. De ha nem az, akkor ne essen le a fáról, ne horzsolja fel a térdét, ne szakítsa el a nadrágját, vagyis ne kísérletezgessen a testmozgásával, hanem legyen “jógyerek”. Miért van az, hogy a Margitszigeten rengeteg embert látok futni, ami egy jól kiszámítható, kísérletezésmentes tevékenység, de senkit nem látok fára mászni, és a játszótéri eszközöket se használja senki 16 éves kor fölött (és 12-16 éves kor között is már csak idegesen vihorászva)?
Az 5Ritmus tánc és más improvizatív mozgásmódok arra hívnak minket, hogy kísérletezzünk. Nincsenek mozgásminták, nincsenek jó vagy rossz mozdulatok. Mindenki magának keresi meg azt a módot, ahogyan épp mozdulni szeretne. Ha mindig megmondták neked, miről mit gondolj, és mit hogyan csinálj, akkor sem késő elkezdeni kísérletezgetni a saját kedvedért. De ha mindig is kísérletezgettél, akkor is folytathatod tovább. Nincs ugyanis végpont, ahova el kellene, lehetne jutni. Nincs olyan pillanat, amikor azt mondhatnám, hogy most már eleget tanultam, nem akarok okosabb, ügyesebb, kiegyensúlyozottabb lenni.
A kísérletezgetésre nagyon sok mód adódik a rajzolgatástól az improvizatív éneklésen át a versírásig. A tánc ugyanakkor két szempontból is kiemelkedik ezek közül. Egyrészt nincs gyakorlati eredménye. Ez látszólag hátránynak tűnhet, de a tanulás szempontjából kifejezetten előny. Ha ugyanis van eredménye a tevékenységnek, akkor óhatatlanul elkezdünk arra koncentrálni, hogy az milyen lesz, ez pedig korlátozza a kísérletezési lehetőségeinket. Visszafogjuk magunkat, mert azt szeretnénk, ha valami klassz dolog születne. A táncban – ha túl tudunk lépni azon, hogy a teremben lévő többi táncos is lát minket – nincs rajtunk ilyen teher, nem kell előállítanunk semmit. Minden, amit létrehozunk a mozgásban, azonnal meg is semmisül. És ez felszabadít minket az igazán szabad kísérletezésre.
A másik specialitása a táncnak, hogy ez adja a legintenzívebb, legközvetlenebb visszacsatolást az érzékeinken keresztül. A többi tevékenység egy-két érzékszervéhez képest a tánc során az összeset használjuk. Látást, hallást, tapintást, hőérzetet, egyensúlyérzést, stb. A teljes fizikai valónkat leköti, a teljes érzékelési spektrumot mozgósítja, így az egyes cselekedeteinkről, mozdulatainkról a legteljesebb visszajelzést kapjuk. Ennek köszönhetően a legteljesebb, legmélyebb tanulási folyamat tud megtörténni. Mert a kísérletezgetős tanulásnak – a közhiedelemmel szemben – nem az a célja, hogy sikerüljön végre megcsinálni valamit. Ha tigrisbukfencet akarunk csinálni és azt próbálgatjuk, akkor az eredmény nem csak az lesz, hogy sok kék-zöld folt árán végre megtanulunk tigrisbukfencet vetni, hanem ennél sokkal több. A teljes mozgáskoordinációnk fejlődik, a helyzetfelismerési készségünk javul, és a kitartásunk és akaraterőnk is pozitívan változik. A kísérletezgetés haszna nem azzal mérhető, amit a végére elsajátítunk, hanem önmagában már a kísérletezésnek is haszna van, sőt annak van igazán nagy haszna. Ha két órán keresztül próbálgatod a tigrisbukfencet, mielőtt sikerülne, akkor kétszer annyit tanultál, mint ha egy óra után sikerült volna. És a mozgás minden mással is kapcsolatban áll bennünk. Például a kisgyerekes anyukák nagyrésze tudja már (remélem), hogy ha a baba nem kúszik-mászik eleget, akkor beszélni sem fog tudni rendesen megtanulni. Bonyolult szerkezet vagyunk, melynek minden funkciója összefügg a többivel. A logikus gondolkodásunk is összefügg az érzelmi életünkkel, az intelligenciánk fejlődése összefügg a megélt fizikai kapcsolatainkkal.
A kísérletezés során nem csupán megoldást találunk egy kihívásra, ráadásul egy személyes, kifejezetten ránk szabott megoldást, hanem ügyesebbé válunk abban, hogy a következő kihívásra reagáljunk. Egyre jobbak leszünk a kihívások feldolgozásában, egyre jobb, kreatívabb, hatékonyabb válaszokat adunk majd mindarra, ami körülvesz minket, ami befolyásolja a létezésünket. És ha mozgásban kísérleteztünk, az ki fog hatni a problémamegoldásaink minden más területére is. Érzelmeinkre, beszédünkre, értelmünkre.
Amikor mozgásban improvizálunk, akkor a lehető legalaposabban és legmélyebben tanulunk. És, mint már említettem, a tanulás nem csupán a fiatalok kiváltsága többé.
Ráadásul a legélvezetesebb cselekedetek egyike.
5Ritmus 