Szakítás a jógával

Jessica Kerwin Jenkins írása,
megjelent a Vogue (US),
2012. októberi számában

Jessica Kerwin Jenkinsnek elege lett a deszkapozitúrából és a kilégzés visszatartásából és új utat keres az ép testhez és békés elméhez…

Váratlanul borzongással kezdett eltölteni az a kilátás, hogy 90 (vagy akár 5) percig egy tanárt hallgassak, amint utasít arra, hogy “lélegezz be”, “lélegezz ki”. Tizenöt többé kevésbé örömteli évet töltöttem el a jóga matracommal, de többé már nem megy. Talán a túlzott hype tette, vagy a botrányok, esetleg a hamis áhítat, ami körüllengi az általam valaha szeretett módszert, de lehet, hogy a túlzott reklám az oka. Amikor elkezdtem jógázni, akkor oda az igazi elkötelezettek jártak és volt némi különcködés jellege. A vállalkozókedvűek vágtak bele és csatlakoztak az áramlatba. Most ez egy nagy üzlet, évi 5,7 milliárd dollár bevételt termelve 20 millió jógázótól, és ez még csak az USA. Lehet, hogy annyira felszínes vagyok, hogy nem tudom elviselni, hogy mindenki azt csinálja, amit én is. Vagy csak egyszerűen meguntam. Bármi is legyen az ok, a jóga és én egyelőre szétváltunk.

Azt remélem, hogy magammal tudom vinni azt, amire szükségem van, és hátrahagyok minden mást, csakúgy mint azok, akik eljutnak a recoveryogi.com oldalra, amit a jógában csalódottak számára hoztak létre, vagy mint William J. Broad, a “The Science of Yoga” című könyv szerzője. “Sok olyan tanár van most már, akik futószalagon kapták a képesítésüket, fiatalok, tapasztalatlanok és akár veszélyes is lehet a tanításuk,” – mondta nekem Broad. Ő a lassú, meditatív órákat részesíti előnyben és a fittség érdekében inkább az úszást vagy az edzőtermet választja.

Én szabadjára engedtem magam. Elkezdtem boxolni. Ez a spektrum ellenkező végén van – aggresszív a jóga finomságával szemben, és konkrét eredményeket ígér, míg az eredeti jóga inkább igyekszik szabad lenni az ilyen elvárásoktól. Továbbá ez versenysport, sőt olimpiai ág. Bejelentkeztem a Punch klubba az Upper East Side-on, de amikor a recepciós erőteljjesen felhívta a figyelmem, hogy érkezés előtt legalább másfél óráig ne egyek már semmit, akkor döbbentem rá, mennyire más világ ez. “Nem fognak belém…boxolni, ugye?” – kérdeztem. Ő csak nevetett – “nem, dehogy, mi a Madison Avenue-n vagyunk.”

Valójában nem a Madison-ON vannak, hanem alatta, egy pincében, de ott is hallottam az utcáról beszűrődő afrobeat basszusának dübörgését. “Eddig jógáztam” – mondtam az edzőmnek, Adelio Da Costának, aki egyben a hely tulajdonosa is, és egyébként egy megnyeő külsejű, rasztahajú fickó, némi guineai akcentussal. Ő erre csak felhúzta a szemöldökét (nyilván nem csinált még életében egyetlen ászanát se). Egy mikrofonos DJ berakott valami ritmikus zenét és a tökéletes izomzatú fiatal nőkből álló reggeli tömeg mozgásba lendült. Egyikük, behúzott egy ütést az edző boxkesztyűjére, és látszott rajta, hogy erős, és örül ennek. Fekvőtámaszokkal kezdtünk, és utána jött a lényeg.

A fesztelen de határozott hangulata a helynek az első jógaóráimra emlékeztetett, amikor a los angelesi szupersztárhoz, Bryan Kest-hez jártam, aki hatalmas vigyorral az arcán könyörtelenül tartott minket a mélyrehajlós kettes harcos pozitúrában percekig. “Ez a dúgó az autópályán!” – üvöltötte. “Ez az odaégő ebéd. Ez az anyósod látogatása!” Nem játszott zenét, nem csinált úgy, mintha kiképzőtáborban lennénk, vagy nem kevert bele capoeira elemeket. Az üzenete egyszerű volt: az erő kialakul annak mellékhatásaként, hogy megtanulsz megfelelően lélegezni, mert így az elméd nyitottabb és fókuszáltabb lesz. De volt humora, és az előrehaladást szórakozássá tette.

Az első boxórámon Adelino guggolásokat, ütéseket és magasba rúgásokat csináltatott velem. A quadricepszem és a bicepszem elkezdett égni, de mindezt nyugodtan fogadtam, sőt élveztem is, ahogy motivált a továbbhaladásra és az ökleink a levegőben repkedtek.

És mégis. Nem esett jól az új barátomat ütlegelni, még így se, hogy esélytelen voltam bármi kárt okozni gyenge ütéseimmel. Igen, kiélesedett, felébredt a figyelmem az óra végére, de nem éreztem a régről ismert örömet. Olyan tevékenységet kerestem, ami elhozhatja a jógáról ismert euforikus örömérzést az óra után, amitől még az idegenekre is rámosolyogsz és amitől azt érzed, hogy a világ mindenestül rendben van.

Így kerültem el egy 5Ritmus táncórára, mely egy “bármi belefér” hely, és talán leginkább egy spirituális rave partira hasonlít a drogok nélkül. Nincsenek lépések, amit meg kellene tanulni és alig hangzik el instrukció. Jonathan Horan kétórás foglalkozásai, melyeket a Joffrey Ballet School puritánul egyszerű stúdiójában tart,

Jonathan Horan

plafonig tele vannak jóga-menekültekkel, akik itt kiengedhetnek mindent a zene dübörgő ritmusára – rázkódás, csípőmozgás, hajrázás, pörgés. A mozgás gyors és energikus, és az életem legintenzívebb izzadságbanúszó mozgásélményét hozta el. Soha nem hallottam korábban az 5Ritmusról, de amint megérkezel a helyszínre rájössz, hogy nagy underground követőbázisa van. Táncoltam örömtől sugárzó idegenek tömegével Kari Luehman óráján Maine-ben és Hawai-on a lehengerlő Amara Pagano-nál. Mindenkit a test és szellem egységének megélésének vágya vonz ide, és az a lehetőség, hogy itt a saját maguk irányítói lehetnek. “az emberek a szabadságért jönnek” – mondja az alapító Gabrielle Roth, aki sok jógázót lát mostanában a táncteremben. “Mindaz a csevely, ami általában körülvesz minket – az emailek, telefonhívások, sms-ek – háttérbe kerülnek, elnyomja őket a zene, ahogy gyorsabban mozogsz, mint amit a gondolataid követni képesek.”

A kísérletezés hónapja alatt, amikor épp nem boxoltam, vagy táncoltam, akkor hegyet másztam, vitorláztam, teniszeztem. Úsztam is néha és rendszeresen meditáltam. Mindez felhívta a figyelmemet arra, hogy nemcsak a jóga létezik, és méginkább arra, hogy az edzés lehet örömteli is. Adelino fogalmazta meg legjobban: “bárki be tud vinni egy ütést, de ahhoz, hogy bármiben jó legyél élvezned kell azt.” És majd ha eljön az idő, biztos újra előveszem majd a jógamatracomat is.