A tánc (több, mint) radikális cselekedet

avagy mi az, amit a körülöttünk és bennünk lévő természetről tudnak azok, akik táncolnak

(Kimerer LaMothe PhD cikke,
megjelent a Psychology Today-ben,
fordította Fejér Péter)

A tánc több, mint radikális cselekedet. A tánc teremtő cselekedet.

A táncolás jelentősége nem csupán abban rejlik, hogy megváltoztatja a hozzáállásunkat a test és elme viszonyához, az egyén fontosságához, a szavak jelentőségéhez és az ülő életmódhoz (ahogy azt az előző cikkemben leírtam). A tánc elsődleges fontosságú erőforrás a választási lehetőségeink szélesítésére. Az, aki táncol, több lehetőséget ismer.

A tánc során gyakoroljuk új testmozdulatok megtanulását, kitalálását és megvalósítását. Azzal, hogy ezt tesszük, gondozzuk a külvilágra irányuló – látási, hallási, tapintási – érzékelési tudatosságunkat. Továbbá gondozzuk az érzékelési tudatosságunkat a bensőnk felé is – izmok és belső szervek, csontok és lélegzet, ritmusok és hullámzás érzékelése.

Azzal párhuzamosan, ahogy ezen belső és külső mozgások érzékelése fejlődik, fejlődik az a képességünk is, hogy cselekvések összehangolt mintázataival reagáljunk rájuk. A táncunk mozgásba hozza a rajtunk keresztüláramló energiákat, és éppígy fordítva is, ezek az energiák visznek minket a táncba. És ahogy a tánc egyre inkább edzi a külső-belső érzékelésünket, úgy egyre inkább képesek leszünk gondolatokat, elveket, paradigmákat kigondolni, melyek képesek kifejezni azt a tánc által megkövetelt odaadó figyelmet, melyet a testi valónk felé fordítunk.

A tánc ezáltal olyan tudást ad nekünk, amire most nagy szükségünk van. Tudást arról, hogy hogyan hozhatunk létre kölcsönösen egymást tiszteletben tartó és szabadságot megőrző kapcsolatokat azzal a természettel, mely bennünk él, azzal, amelyik rajtunk keresztül él és azzal, amely körülöttünk él.

Fotó: YanivG (Creative Commons license)

Miért van most szükségünk erre a tudásra?

Az elmúlt négyszáz évben azon mesterkedtünk, hogy dobozokat építsünk, melyek elszigetelnek minket a természet veszélyeitől és változékonyságától. Zümmögő fémdobozokban utazunk; fa, tégla, üveg, acél és beton dobozokban lakunk; négylábú dobozokon ülve mozgatható dobozokba bámulunk, melyek képernyőjén elámulunk a természet látványától, amit igazából hiányolunk. Fogalmi dobozokat gyártunk, melyek a természetet leszűkítik a fizikai anyagává, elkülönítve azt a mi gondolkodó énünk spirituális természetétől. Megtanuljuk, hogy azokra a dolgokra vágyjunk, amik az imádott dobozainkat működtetik, pénzelik, bútorozzák. Megtanuljuk, hogy az az elme akarjunk lenni, amely kontrollt gyakorol a testi énünk felett, és képessé is tesszük erre. Azt akarjuk, hogy melegben legyünk, világosban, ébren, tisztán, szárazan és jóllakva a nap, az évszak vagy az év bármely szakában.

Olyan módon éltünk eddig, mely a természetet problémává tette – beleértve a saját természetünket is, sőt elsősorban azt. Harcolunk az öregedésünk ellen, a duciságunk ellen, a testi vágyaink ellen, annak érdekében, hogy olyanná formáljuk őket, amilyennek “mi” akarjuk. A technológiához fordulunk segítségért. Ahogy a mondás is tartja: “Az anyatermészet megtette, amit tudott. Mi emberek jobbra vagyunk képesek.”

Milyen különbséget hozhat a táncolás által megteremtett tudás?

1. A mozgás, amit létrehozok, létrehoz engem.

Nagy iróniája ennek a bedobozolt életnek, amit élünk, hogy milyen keményen dolgozunk azon, hogy megvonjuk magunktól, mint fajtól, az alkalmazkodási képesség és a kreativitás forrását. Az emberi faj egyedülállóan jó abban, hogy megtanuljon, megjegyezzen, használjon és továbbadjon új mozgásmintákat. Képesek vagyunk ezt megtenni, és meg is kell tennünk, mert teljesen magatehetetlenként születünk, képtelenül arra, hogy úgy mozogjunk, mely fenn tudja tartani az életünket.

Az a tény, hogy képesek vagyunk, sőt kénytelenek vagyunk megtanulni a mozgást, azt jelenti, hogy a mozgásunk mindig relatív – mindig valami felé, vagy valamitől el, valami körül, vagy valamin keresztül valósul meg. Így nem kerülhetjük el, hogy megtanuljunk alkalmazkodni, szokásokat kialakítani, hogy olyan teremtményekké váljunk, melyeket meghatároz a stílusuk. A mozgásaink, amiket végzünk, meghatározzák, hogy kik vagyunk; a mozgások, amiket végzünk létrehozzák azokat a kapcsolatokat, amelyek támogatnak bennünket a növekedésben, az adásban, a kapásban.

Ugyanakkor, a dobozolt életünkben, ahogy megtanuljuk figyelmen kívül hagyni a testi valónkat, megtanuljuk, hogy anélkül akarjunk mozogni, hogy a mozgás meghatározna minket. Úgy akarunk enni, hogy ne érezzük azt, hogy degeszre ettük magunkat és ne is hízzunk tőle. Szeretnénk, ha lenne viszonyunk valakivel, anélkül, hogy ez befolyásolná az elsődleges párkapcsolatunkat. Szeretnénk úgy autózni, hogy ne bocsássunk ki széndioxidot. Szeretnénk úgy vizet kivenni a talajból, hogy ne csökkenjen a talajvízszint. Szeretnénk elárasztani a haszonnövényeinket vegyszerekkel, anélkül, hogy a földön, vízen és levegőben élő vadállatokat is elpusztítanánk. Olyan technológiai megoldásokat keresünk, melyek lehetővé teszik, hogy úgy mozogjunk, ahogy akarunk, anélkül hogy “el kellene szenvednünk” az úgynevezett “mellékhatásokat”.

A “szabadság” nevében megtagadjuk a mozgásunktól annak erejét. A testi, kapcsolatokra épülő, egymástól kölcsönösen függő természetünk ellen dolgozunk. Az életerőnk forrásától való ilyenfajta függetlenedés valójában nem szabadság, hanem öngyilkosság.

Az, aki táncol, tudja, hogy a mozgás, amit csinálok, az teremt meg engem. Ezért a legnagyobb reményünk arra, hogy megteremtsük azt a világot, amiben élni akarunk, abban a testi képességünkben rejlik, hogy felfedezünk, tanulunk és létrehozunk új mozgásokat – olyan mozgásokat, melyek kölcsönösen életet segítő módon összekapcsolnak minket a körülöttünk lévő természettel, melynek egyben részei is vagyunk.

Fotó: Vlad (Creative Commons license)

2. Az öröm az út.

Mi emberek örömkereső lények vagyunk. Keressük az örömöt, mely megmutatja nekünk, hogy mi az, ami táplál, fenntart, megvéd minket. Örömöt keresünk abban, ahogy kapcsolatot létesítünk emberekkel, helyekkel, projektekkel és problémákkal, melyek támogatnak minket abban, hogy azzá váljunk, akik vagyunk, és azt adjuk, amit adnunk kell. Amikor úgy mozgunk, hogy ez meg tud történni, akkor az örömünk kézzelfogható, közvetlen.

Mégis, a dobozosított életünk arra szoktat minket, hogy az öröm és a könnyű közé egyenlőséget tegyünk. Elkezdtük azt gondolni, hogy a kényelmetlenség testi érzetének figyelmen kívül hagyásával, elnyomásával vagy más módon való tompításával tudjuk a legnagyobb örömöt megtalálni. Amikor az általunk végzett mozgások stresszessé tesznek, lehangolnak, nehézkessé vagy beteggé tesznek, megfájdítják a hátunkat vagy a fejünket, megakadályozzák, hogy aludjunk, vagy épp azt, hogy ébren maradjunk, akkor még mindig azt gondoljuk, hogy az örömhöz vezető út a “tünetek” valamilyen technikával való eltüntetésében rejlik. Ismét az történik, hogy küzdünk a testi természetünk ellen, el akarunk szakadni a saját mozgásunk hatásosságától.

Az, aki táncol, tudja, hogy a fájdalom értékes, létfontosságú iránymutató azon az úton, amin az öröm felé haladunk. A fájdalom felhívja a figyelmünket arra, hogy mit hoznak létre az általunk végzett mozgások. Ha folytatom azt a fajta mozgást, ami fájdalmat okoz, akkor meg fogok sérülni és nem tudok majd táncolni. A fájdalom nem az ellenség az örömhöz vezető úton. Még akkor is, amikor a fájdalom egy baleset vagy tragédia eredménye, akkor is arra irányít, hogy olyan módokon tudjak mozogni, ami nem fog további sérülést okozni – olyan módokon mely összhangba hozza a gondolataimat, érzéseimet és cselekedeteimet a bennem működő természettel, gyógyítva, támogatva és folyamatosan teremtve.

A fájdalom az öröm egy újabb lehetőségét mutatja meg, melyet még nem tártam fel.

3. A vágy a forrás.

A vágyaink a legbiztosabb kifejeződései az élniakarásunknak, arrafelé mozgatva minket, amiről azt gondoljuk, hogy a keresett örömöt meg fogja nekünk adni. Minden vágyunk – legyen az étel, érintés, életerő vagy összetartozás – a létezésünket lehetővé tévő dolgokkal való összekapcsolódásra irányuló ösztönzésből fakad. A vágyaink a mozgásunkat tápláló energiaként kavarognak bennünk, afelé terelve minket, hogy megtaláljuk azokat a mozgásokat, melyek az éltünket lehetővé tevő kapcsolódásokat megteremtik.

Ugyanakkor, a dobozainkban élve elég könnyen elvesztjük a kapcsolatunkat a saját vágyaink elemi bugyogásával. Ehelyett hagyjuk, hogy vágyérzeteinket a felénk közvetített képek lökdössék és tereljék el.

Az, aki táncol, tudja, hogy a legmélyebb emberi gyönyör abban rejlik, ha a testünket olyan módon mozgatjuk, mely táplálja az életünket. A mozgásunk, amit végzünk nem az ételt, a szexet, a díjakat, a pénzt teremti meg, hanem a kapcsolatunkat ezekhez. És a saját örömünk és fájdalmunk fizikai érzékelésének tudatossága lesz az, ami elvezet a vágyainkban rejlő bölcsesség megtalálásához.

4. A cél a játék.

Az egyik legkárosabb következménye a dobozolt életünknek az, hogy a testmozgásról alkotott elképzelésünk leszűkül az “edzésre”. A test mozgatása az élet élésének közege. Ez a legalapvetőbb eljárásunk a problémamegoldásra, a szabadságunk és kreativitásunk forrása. Az új mozdulatok megtalálásának és megcsinálásának képessége teszi lehetővé, hogy megtanuljunk járni, beszélni, lenni, szeretni.

Ennek ellenére szeretünk a testünk mozgására tornagyakorlatként gondolni, melyet valamilyen kívánt cél elérése érdekében végzünk. Arra használjuk, hogy megmutassuk az önkontrollunkat, kalóriát égessünk, és fittebbé tegyük a “mi” testünket. Amikor edzünk, meg kell hogy mérjük milyen hosszan, milyen messzire, milyen erőteljesen. Megmérjük a teljesítményünket percekben, kilométerekben, izomfáradásban. Képtelenek vagyunk elképzelni, hogy a testünk mozgatása pusztán a testünk mozgatása kedvéért, új mozdulatok megtétele kedvéért is elegendő.

Ezekbe a gyakorlatokba merülve nem foglalkozunk az érzékelésünk tudatosságával, mely saját mozgásaink megalkotásának folyamatára irányulna. Elveszítjük a szabadságunk egy részét.

Az, aki táncol, tudja, hogy azért “gyakorlunk”, hogy játsszunk – hogy megtaláljuk a játékot a mozgásban, hogy kibontakoztassuk azt a játékra való képességünket. A tánc során feltárjuk az adott pillanatban lehetséges mozgásokat. Elősegítjük a befogadását minden mozgásra való késztetésnek, ami felmerül a testi énünkben. Improvizálunk. Alkotunk. Megengedjük a testünknek, hogy új mintázatokban vezessen minket. Követjük a lábunkat, az ujjunkat, az orrunkat, a légzésünk hullámaita az érzékelés új területeire.

Fotó: Lieven Soete (Creative Commons license)

Amikor ezt tesszük, akkor fejlesztjük magunkban a kreatív rugalmasságot, mely életünk minden területén segíteni fog minket. Kitágítjuk az érzékelési tudatosságunkat, mely teret nyit magunkban ahhoz, hogy feltárjuk a félelmeinket, kibogozzuk a vágyainkat, és befogadjunk késztetéseket, amik arra terelnek minket, amire a legjobban vágyunk – az öröm felé, amit a leginkább kívánunk. Fejlesztjük a képességünket, hogy megállapítsuk mit tudunk, mit kellene tudnunk és mit muszáj megtennünk, hogy működésmódunkat a természet erőihez igazítsuk, melyen az életünk múlik.

A természet erősebb bármilyen doboznál amibe be akarjuk zárni, vagy amivel kívül akarjuk rekeszteni. A gátak átszakadnak. Tornyok ledőlnek. Csővezetékek megrepednek. Olajtornyok felrobbannak. Vágyak kitörnek.

Érdemes emlékezni arra, amit azok, akik, táncolnak, tudnak: emberként a legnagyobb erőnk abban rejlik, hogy a természet erőivel együtt dolgozzunk és ne ellenük, és egyben ez jelenti a legnagyobb reményt a fennmaradásunkra.

Ebben a folyamatban a táncolás az egyik legnagyobb erőforrásunk. A tánc során fejlesztjük az érzékelési tudatosságunkat, mely segít nekünk eldönteni, hogy hogyan tudunk úgy gondolkodni, érezni és cselekedni, mely tiszteletben tartja a természetet. A természetet, mely az ereinkben áramlik, szikrázik a gondolatainkban, kalandozik az érzékszerveinkben, be- és kiáramlik a testi énünkből, és amely egy olyan kreatív erő, mely nagyobb, mint hinnénk, és melyben mégis folyamatosan részt veszünk minden egyes mozdulatunkkal.